Nem szeret. Ezt csak elfogadni tudom, és persze nagyon fáj.

Vereség. Veszítettem a kapcsolatunk megmentéséért folytatott harcban. Nyilván nem vonzó egy folyamatosan bizonytalankodó, bizalmatlankodó nő egy férfi számára sem. Még akkor sem, ha minden más rendben lenne.
Másrészt veszítettem egy másik "nővel" szemben, akit csak nagyon erős túlzással lehetne nőnek nevezni, tekintve az életkorát (mert inkább mondanám gyereknek), és a nem túl esztétikus megjelenését.

Átverés. Az elmúlt hónapokban többször szégyelltem magam az alaptalannak hitt gyanúsítgatások miatt. Még azokért is, amiket nem tettem szóvá, csak magamban éreztem. Aztán mindig nyugtáztam, hogy csak túlparázom a dolgokat. Bízni kell, mert a bizalmatlansággal elriasztom. De most az elmúlt néhány hónap minden apró darabja a helyére került. Nem akartam megfojtani a bizalmatlanságommal, de ő szolgáltatott hozzá táptalajt, ez most már biztos.

Egyedüllét. Ha az előbbieket mind figyelmen kívül hagyom, akkor is megvisel, hogy sok évi társas lét után, egyszercsak egyedül maradok. Esténként nincs kinek jó éjszakát kívánnom, reggelenként nincs kihez szólnom. Ha hazaérek, nincs kinek elmesélnem az aznap történteket. És persze mindent meg lehet tanulni, de most érzem csak igazán, mennyire fontos egy férfi a háznál. A legjobban a valakiről való gondoskodás hiányzik.

Családalapítás. A néhány hónapja fennálló problémák ellenére (vagy talán pont azért), előjöttek bennem az anyai ösztönök. Ennyi idősen már majdnem beletörődtem, hogy csak akkor fog megjönni a kedvem a babázáshoz, amikor az már úton lesz. Lehet, hogy ez elítélendő, de mindig is akartam gyerekeket, csak ezidáig soha nem ért el az az igazi vágy. Nemrég elért. Szerencsére a kialakult helyzet miatt csillapodtak a vágyak. Nem féltem magam attól, hogy görcsösen kezdek el apát keresni.

Szakítás. Nem veszekedtünk, nem voltak durva, hangos szavak, mégis úgy ment el, hogy el sem köszönt. Biztosan kellemetlen lett volna annyit mondani, hogy köszönöm ezt a tizenegynéhány évet. De akkor talán nincs bennem ez a folyamatos, nem tudom mire való várakozás, hanem felfogom, hogy tényleg vége.

Nem tudnám megmondani, hogy fenitek közül melyik fáj a legjobban. És mindig, még ezek után is ragaszkodom hozzá. Bár voltak apróbb hullámvölgyek, de életem egyharmadában ő volt a társam.