Az elmúlt hetekben rengeteg írást olvastam a szakításról, az azt követő időszakról, a gyász folyamatáról. Tudom már, hogy nem lehet meggyorsítani a folyamatot, de én nem várhatok, és nem is szeretnék sokáig ezzel a fájdalommal élni.
A szakértők szerint elgyengült pillanatainkban mérlegelni kell, és én is ezt teszem.

Le tudtam volna élni vele az életemet, de nem alapozhattam jövőt és családot egy olyan emberre, aki a legnehezebb időszakokban nem tudott lelki társam lenni. Aki olyan felelőtlenül bánt a pénzzel, hogy adósságba sodorta saját magát, így kettőnket is. Hosszú évek óta csak a saját szórakoztatására fordított pénzt és figyelmet, a közös jövőnket egyedül én építettem. Könnyebb megoldás volt elnézni, hogy mindketten szenvedünk az édesanyja - enyhén fogalmazva - túlzó "gondoskodásától", mint kiállni magáért, és persze értem is. A "dolgok majd megoldódnak maguktól" hozzáállást pedig soha nem sikerült megváltoztatnom benne. Még akkor is tőlem kért kétségbeesetten segítséget, amikor fél lábbal már az ajtón kívül volt. Csak a jó dolgokban alkottunk párost, a rosszakat mind én vettem magamra, és kettőnk helyett egyedül kerestem megoldást. Az, hogy egy éven keresztül rajtam kívül egy másik embert is átvert, ma már tisztán látom, tökéletesen jellemzi őt. Elsiklottam az intő jelek felett, mert "azt hittem, Velem Más Lesz, mert A Mi Kapcsolatunk Különleges. "

A mérleg másik serpenyőjében még mindig ott van a ragaszkodás és 12 év emléke. Azt hiszem, más nincs is.

Ezekkel a gondolatokkal erősítem magam.